2010. február

Egy kis kedvcsináló...:)

További videók a(z) InterGalaktika video rovatában.

Ha valaki nézte a Galaktika honlapját a héten, akkor számára már nem újdonság, de mindenki másnak remélhetőleg még igen.:)
Hétfőn nem egy, hanem két könyvünk is megjelent. Már megrendelhető vagy, ha nem akartok várni, megvásárolható:

Vernor Vinge: A szivárvány tövében

San Diego, Kalifornia, 2025.
Robert Gu, egykor világhírű költő volt. Aztán az Alzheimer-kór elvett tőle mindent. Most egy úttörő orvosi kezelésnek köszönhetően újrakezdheti életét, de a világ nagyot változott körülötte. A mindenütt jelenlévő wi-finek, az okosruháknak és okos-kontaktlencséknek hála a valós és a digitális világ közötti határ fokozatosan elmosódik. Az új technológiák azonban, ahogy a történelem folyamán mindig is, egyaránt használhatók jóra és rosszra.
Robert hamarosan egy világméretű összeesküvés középpontjában találja magát, amely a régi világ teljes eltörlését tűzte ki célul – legyen szó papír alapú könyvekről, vagy akár továbbfejlődésre képtelen, elöregedett emberekről!

és

Robert J. Sawyer: Flashforward: a Jövő emlékei

Fizikusok. Kutatók. Eredetileg csak egy elmélet igazolását keresték. Bizonyítékot egy hipotetikus részecske valódi létezésére. Az események azonban kicsúsztak a kezük közül…

Két percre valamennyi ember a földön eszméletét veszti, és ez alatt a két perc alatt bepillanthat a jövőjébe. Akár kellemes dolog, amit ott lát, akár kellemetlen, választania kell: elfogadja a látomásokat valóságnak, és aláveti magát a sorsának, vagy harcba száll ellene, hogy változtasson az elkövetkezendő eseményeken.

A két kutatónak sincsen könnyű dolga, mert jövőemlékeikből nemcsak az derült ki, hogy közös szerelmük melyiküket választja, hanem az is, hogy egyikükre korai halál vár. Vajon kijátszható-e a végzet, vagy minden, amit láttak, kérlelhetetlenül valóra válik?

Mindenkinek jó olvasást és jó szórakozást hozzájuk!:)

Az első könyvben, a belső borítókon egy Bill Sanderson által készített illusztráció van, egy térkép, ami méretaránynak megfelelő.

A térkép annak a területnek felel meg, amit az első könyvben érintünk. A második könyvnek másfajta a térképe. A könyvben nagyon ügyeltem arra, hogy ne derüljön ki, pontosan hol is vannak ezek a helyek, mert tudtam, hogy a hátlapon lesz a térkép, és ha az olvasó jobban megnézi a képeket, könnyen rájöhet Afrika és Észak-Amerikat ábrázolja. Az amerikai kiadásból ez kimaradt, ezért volt egy kis zavar.

A második könyvben részletesen leírod a (méretarányos) térképet...

Igen, szándékosan olyan részletes. Bill tervezte a térképet és annyira megtetszett, hogy le is írtam a második könyvben. Vettem egy földgömböt is és lefotóztam, hogy különböző szögből is lássam a térképet. A város volt a legfontosabb így nem Mercator vagy Pole projekciót (vetítést) használtunk, hanem város projekciót; más szóval a térkép középpontja a város és a perspektíva egyre kisebb, ahogy távolodunk. Vázlatosan elmondtam az ötletet Billnek és ő találta ki, hogy tegyünk rá méretarányt. Nagyon jó ötlet volt, így beleírtam a könyvbe, ám az ő találmánya.

Mikor kutatásokat végez egy témához, hogyan akadályozza meg, hogy elárassza a művet a sok információ?

Amit csinálok olyan, mint egy történelmi regény írása. Például… a viktoriánus kor esetében minden a korszakról összegyűjtött anyag a rendelkezésemre áll, de csak azt a részt használom fel, amire szükségem van - inkább ki kell hagyni az anyag egy részét, soha nem szabad túl sokat belepréselni - közben azért éreztetem az olvasóval, hogy mindent tudok a témáról. Ha pedig valóban mindent tudok, akkor az olvasó is ezt fogja gondolni. Ám mivel olyan anyag birtokában vagyok, amely egy fizikai, intellektuális és biológiai 3 dimenziós világ,  amikor csak akarom, előhúzhatom azokat a részeket, amikre szükségem van és azok a darabok segítenek a cselekmény alakításában.

A művészekről

Az Édentől nyugatra csapatának két művésze van: Gino d’Achille, aki a borító festményét készíti, és Bill Sanderson, aki a belső illusztrációkért felelős.

Gino d’Achille egy olasz származású festőművész, aki Londonban él. Akkoriban ismertem meg, mikor még a Granadanak készített borítókat. Egy nagyon kedves ember és mivel úgy gondoltam, hogy szükségem van rá és a tehetségére, megbeszéltem vele egy találkozót ahol adtam neki néhány vázlatot. Ő pedig örömmel segített.

Bill Sanderson a New Scientistnek készített borítókat és azt gondoltam, hogy nagyon ügyes. Egy teljesen új, stílust akartam és a Bill által képviselt scratch-board stílus teljesen megfelelt erre a célra. Bill fellelkesült – bár nem olvasott túl sok sci-fit, de adtam neki néhány ötletet és vázlatot ő pedig módosított és javított rajtuk egy keveset. Végül ő csinálta meg az összes rajzot és a belső borítókat.

[folyt köv.]

Robert J. Sawyer a Flashforward megszületéséről saját honlapján mesélt néhány éve, most pedig elolvashatjátok, hogyan is írt róla…persze magyarul. :)

1975-ben, amikor 10. osztályos voltam a középiskolában, megalapítottam az iskola Sci-fi klubját. Húsz évvel később, 1995-ben tartottunk egy találkozót a klub évfordulójának alkalmából. Mindannyian meglepődtünk, hogy mennyire más lett az életünk, ahhoz képest, mint amit elképzeltünk annak idején. Több régi tagtársunk is megházasodott és el is vált időközben. Senki nem azt a foglalkozást űzte, amit régen eltervezett. Én paleontológus akartam lenni, Ted állatorvosként képzelte el magát, Rick filmkészítői karrierről álmodott, Bruce pedig rendőrtisztnek készült.

Húsz évvel később sci-fi író lettem. Ted informatikus, Rick pedig ügyvéd lett. Az a srác meg, aki rendőrnek készült, most séfként dolgozik. Abban az egyben azonban egyet értettünk, ha visszagondoltunk az iskolai évekre: „Ha akkor tudjuk, amit most… mennyivel jobban alakultak volna a dolgaink!”
Nos, egy sci-fi író nem hallhat egy ilyen elméletet anélkül, hogy ne akarja letesztelni a valóságban. És megszületett a tizenegyedik regényem, a Flashforward.
A történetben a CERN egyik kísérlete félresikerült és a Föld minden lakója két percre belepillanthatott - a huszonegy év múlva esedékes - jövőjébe. Az emberek rádöbbennek, hogy az életük, a karrierjük és a házasságuk is teljesen más irányba halad. A regény bemutatja ennek a tudásnak a jó és rossz oldalát is egyaránt. Természetesen egy két perces jövőbenézés frusztráló lehet. Belekezdenél egy olyan házasságba, amiről tudod, hogy nem tart örökké és húsz év múlva már úgyis mással élsz együtt? Hogyan várnád első gyermeked születését, ha tudnád, hogyha felnő egy könyörtelen orgyilkos lesz?
Sok más regényemhez hasonlóan, a Flashforward is egy nagyon emberi történetet kombinál egy elmepróbáló ötlettel. Szerintem akkor igazán jó egy sci-fi, ha olyan szituációkkal szembesíti az embereket, amik minden képzeletet felülmúlnak. – Ez az, ami mozgatja ezt a műfajt, egyetlen szabály van, az, hogy az ember vég nélkül írjon.

Galaktika bolt

Elnézést kérek először is mindenkitől, amiért egyrészről már elbúcsúztam, mégis itt vagyok még, másrészről, mert az olvasáshoz képest csak most jutottam billentyűzet elé, továbbá azért, ha erről a zseniális könyvről nem tudom a lehető legnagyobb elismerésemet kifejezni (jujj - de tényleg). Nem túlzás, hogy többen is minőségi könyvnek tartják és az öt csillagot is megkapja. A szerzőkről remélhetőleg bővebb infokat is kapunk, addig is lássuk a könyvet.

Szaska, a tizenhét éves iskoláslány anyjával nyaral a Fekete-tengernél, amikor egyszer csak észreveszi, hogy egy titokzatos, fekete ruhás, fekete szemüveges férfi követi. Próbál előle menekülni, de hiába. A férfi megszólítja, és szörnyű felelősséggel ruházza fel: egy látszólag egyszerű feladattal, amit azonban ha elmulaszt, az tragikus következményekkel jár.

A szeretteit féltve Szaska hamar megtanulja a leckét, és a következő év őszén, az ismeretlen ösztönzésére, beiratkozik a sosem hallott Torpa nevű városban a Speciális Technológiák Főiskolájára. Itt különleges tantárgyakkal tömik a fejét, és a legapróbb vétségekért is kemény büntetés jár. A katonás fegyelem és a jó tanulás jutalmaként azonban, a felsőbb évfolyamok tanulói azt pletykálják, csodálatos adományok kárpótolják majd a végzősöket.

No persze csak ha megérik.

A regény pontos helyzet és jellemrajzzal dolgozik, de nem kell félreérteni: nem a „filmi realizmus” érzése és a vizuális képzetünk tolakszik elő az olvasás közben. Ez alatt egyrészről a realisztikus valóságot értem, mely körülvesz, melyben élünk: megdöbbentően pontos és ismerős kelet-európai. Másrészről ez az az általánosan emberi valóság, melyben szeretünk és félünk – így kell felnőni, az egyensúly megteremtésével és elfogadásával. Ez az egyensúly azonban csak kompromisszum, fokozatos tudomásulvétel. Ha ezt valamely nem-isteni-hatalom folyamatosan veszélyeztetné, ütköztetné, tennénk ellene, cselekednénk, mert hisszük, hogy megtehetjük, ösztön. Ez, egy ilyen környezetben, egy 16 éves lánynál, az élet önálló kezdetekor igencsak erős motiváló erő. Így döntései és a viselt következmények minden általános emberi tulajdonságot és viselkedést hordoznak magukban, mégis egyediek, mert Alekszandra megelevenedik az oldalakon. Szaska egyrészről viselkedési minta, szabályként működik a valós életünkhöz képest: szeretteinkért való félelem erősebb önmagunk létezésénél, másrészről megvannak azok a tényezők (család, szeszély, s minden, ami egy személyiséget felépít), mely egyedíti őt – nem beszélve a kiválasztottságáról, mely az ember figyelmének, természetének mágnese. A főhőstől függetlenül ez nem tiniregény, talán éppen azért, mert nem az azokra jellemző torzulásokkal kapjuk ezeket a történéseket, hanem a témához, főhőshöz képest egy egészen más mondanivalóval.

A felnőtté válás, a boldogság felé vezető út egyedi iskolájának passiója ez. Mindeközben a regény folyamatosan fenntartja a figyelmet: nem hétköznapi feladatokkal szembesülnek a torpai diákok, a felszín mögötti lényeget tanulják. Ahogy a szöveg, a szavak mögött van a mondanivaló, ahogy a jel és jelölt viszonyul, úgy áll össze világunk is, s maguk az emberek is: valaki felszólító módú ige, valaki csak egy sóhaj, s van, aki maga egy-egy nyelvtani szabály. Funkcionálunk, hogy a másik védelme által önmagunk létét, sőt értelmét fenntartsuk.

A történetben nem varázsolnak, nincs benne mágia sem. Egyszerűen tanulás, megértés és ismerés által alakulnak át a nézőpontok, ezáltal a szavak, s jelentéseik, s e mondanivaló fölött gyönyörű érzéseket kapunk: ahogy a test átalakul akár robogó vonattá, pikkelyekkel, szárnyakkal feldíszített lénnyé, a minket körülvevő világgá, a másikká, hogy végül önmagunkat találjuk meg – kényszerítő félelem nélkül (felmerül, hogy akkor van-e szeretet?) – és elhangozzunk. S hogy az átalakulás, a megjárt és felismert út után mi van? A következő osztály…

Galaktika bolt

Vernor Vinge

A szivárvány tövében

Regény a holnapról – már ma!

San Diego, Kalifornia, 2025.
Robert Gu, egykor világhírű költő volt. Aztán az Alzheimer-kór elvett tőle mindent. Most egy úttörő orvosi kezelésnek köszönhetően újrakezdheti életét, de a világ nagyot változott körülötte. A mindenütt jelenlévő wi-finek, az okosruháknak és okos-kontaktlencséknek hála a valós és a digitális világ közötti határ fokozatosan elmosódik. Az új technológiák azonban, ahogy a történelem folyamán mindig is, egyaránt használhatók jóra és rosszra.
Robert hamarosan egy világméretű összeesküvés középpontjában találja magát, amely a régi világ teljes eltörlését tűzte ki célul – legyen szó papír alapú könyvekről, vagy akár továbbfejlődésre képtelen, elöregedett emberekről!

Vernor Vinge a technológiai szingularitás mai elméletének egyik megalkotója, de elsősorban kitűnő író. Hugo-díjas regénye a megjelenése óta eltelt három év során az SF instant klasszikusává vált, ami nem is csoda, hiszen a ma legégetőbb kérdéseire keresi a megoldást, alig fél lábbal a jövőben.

Érdekesség

A szivárvány tövében című alkotás nem csak Hugo-díjat kapott 2007-ben, hanem Locus-díjat is. Sőt, még Campbell-díjra is jelölték.

Vinge egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy azt furcsálná igazán, ha a Szingularitás nem következne be 2030-ig. véleménye szerint, nem kell ettől a jelenségtől tartani, lesznek jó és rossz oldalai egyaránt, de ez lesz a legkisebb "katasztrófa" az elkövetkezendő évtizedekben.

Búcsúzni nem tudok. Szófukar létemre az ölelés illene hozzám (ahhoz meg sosincs merszem), ráadásul ezt egy blogon nehéz lenne véghezvinni. Nem ragozom, hogy mennyire jó volt itt, ezt úgyis tudja mindenki. Nehéz tudomásul venni, hogy elmegyek, de remélem, hogy nemcsak nekem fognak hiányozni akikkel együtt dolgoztam, hanem azért egy kicsit én is nekik… Köszönet és hála:).

a_liz

De a blog tovább él (nah, azért én is), íme:

Gricman Kata (Dot_hugi)

Hol is kezdhetném én, a történetemet? Eredetileg királylány akartam lenni, de a világ és a földrajzi határok keresztülhúzták a számításaimat… úgyhogy kellett egy B-terv és teremtettem egy saját országot. Katalandia – csakhogy stílusosak legyünk :) - álomvilágom térképén, jobbról a harmadik sziget. Eddigi életem során mindig az álom- és a valóvilág között próbáltam lavírozni.  Most pedig ott kezdem, hogy eljutottam a BKF-re. Eme felsőoktatási intézményben, az elmúlt két és fél évben több-kevesebb sikerrel a fejembe verték az újságírás mibenlétét. Most pedig, mint gyakornok – magyarra fordítva mindenes - írom ezeket a sorokat.

Ennek a félig-meddig állásnak köszönhetően örököltem meg Alíztól a blogot. Kávét főzni már tudok, úgyhogy nagy baj nem lehet.:) Egyéb érdekességek rólam? Létrehoztam egy kedves cimborámmal a WAN-törzset, „ahol élünk és nézzük mi wan.” Meghonosítottam a Start wearing purple napot. A képregények, mangák, könyvek és rajzfilmek vagy anime-k töltik ki unalmasabb perceimet. Előbbiek szépen sorakoznak a polcomon, ahol minden megtalálható a Háború és békétől (igen, magamtól akartam elolvasni) kezdve Tim Burton: Rímbörtönéig. Szinte mindenféle fajta könyv van már ott… úgy vagyok velük, mint Gombóc Artúr a csokoládéval...

Most pedig megpróbálom befejezni a „bemutatkozásomat” mielőtt még egy regényt kerekítek azokból a követhetetlen gondolatmenetekből, amik átsuhannak az agyamon… mindenkinek jobb lesz így. :)

üdv nektek:)