Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár

Egy nehezen besorolható műnek nevezi a fülszöveg, mely az átlagkönyvekből rázza fel az olvasót. Ezzel egyetértek. A könyvnek magának az olvasása jelentett élvezetet: mondatformálása, stílusa, történet fonalszerűen feltekert és legurított menete. A memoár jellegű visszaemlékezés, dr. Watson, vagyis Doyle stílusát utánozza (és parodizálja egyben) – chaplini módon.

A kerettörténet és az első fejezetek önvallomása is eszerint akarja hitelessé tenni magát a történetet: amiért Watson is leírta Holmes eseteit, úgy akadnak olyan ügyek, melyekre a világ még akkor nem állt készen, ezért bízták ennek elmondását Charlie Chaplinre. Ő azonban a vásznon keresztül más értékeket tolmácsolt, s inkább „rejtélyes módon” egy íróra hárítja a történet elmesélésének e funkcióit. Azonban az író ezt „hitetleníti” is, hiszen valós és fiktív személyeket szerepeltet – így kerül boncasztalra Sir Arthur Conan Doyle írói stílusa és szereplői Chaplin sebészkezei elé…
Szóval Charlie Chaplin gyerekkorától indulunk, személyes környezetéből, kellő életrajzi adattal és kiszólással, megjegyzéssel – hogy az unalmas önéletrajzból egy kellően érdekes történet kezdete legyen. A Baker Street Szabadcsapatba kerül, ahol a Twist Olivér-szerű gyerekek hada nem lop, hanem segítik a rossz kardélre hányását… Itt ismerkedik meg Sherlock Holmesszal, kalandos történetük ugyan nem tart túl sokáig (azok a családi körülmények), évekkel később újból találkoznak.
Amikor a nagyközönség már úgy tudja, hogy Holmes meghalt, s Watson hagyatékára támaszkodva játssza színdarabjait, Chaplin – mielőtt híres színésszé válna –egy ilyen darabban szerepel, amikor rejtélyes módon a színész helyett maga a nyomozó lép színpadra, hogy önmagát játssza el. Chaplin, mint egykor Watson szegődig Holmes mellé, hogy kiderítsék a színész hollétét, majd újabb és újabb feladatokat oldjanak meg, végül Svájcban kötnek ki: a világ legintelligensebb emberének védelmére kelve. Ez a személy Einstein lenne, akiből Frank-einsteineket szeretne egy Hórusz örökösei nevű szekta.

Mindezek közben egy holmesi nyomozás változatát olvashatjuk, s humort, feloldódást hoz Chaplin egy-egy mozzanata, állandóan humoros helyzetbe keveredése (melyek később a vásznon tértek vissza), mely a némafilm korszakot idézi fel (nem csak egy-egy filmkocka, jelenet erejében – ilyen egyébként sok van). A narráció önmagára tereli a figyelmet, lüktet, melyhez hasonlót a némafilmben tapasztalhattunk: a hangosfilm a cselekményre, a történetre irányít (a néző teljes háttérbe vonulása), hang nélkül azonban a mozdulatok azok, melyekből következtetünk, a néző rakja össze a történetet (hagyjuk most azt a kevéske feliratot). Ez a könyv is ilyen: nem látjuk és felfogjuk, csak megértjük a leírtakat (ahogy a hangosfilmekben is), hanem részesei vagyunk, a jelekből, mozdulatokból kell összeraknunk, s más nincs is a segítségünkre (ahogy Chaplin a történetben, úgy sodródik az olvasó a történettel). Mindezek felett még színesíti, hogy a könyvnek csak karakterei vannak – persze a szereplők személyisége adja önmagát, ismerjük őket, de ezt egy írónak hűen, a kollektív tudat szerint visszaadni, nem lehet olyan egyszerű. S ez nem csak a karakterekre, hanem a történetformálásra és az előbb említett narrációra is igaz: a stílusok keverednek, de felismerhetőek, hogy a humor, szórakozás oltárán áldozzanak.

Sok minden van, amit még lehetne írni a könyvről, de a lehetőség mára elfogyott… Egyetlen, amit hiányoltam, hogy kicsit rövid. Bár az is lehet, hogy hosszabb távon már túl sok lett volna a jóból? Ó, és a regény végén egy jó kis összefoglaló Sherlock Holmes és a detektívtörténetek sorsáról… ajánlott.