A héten Lovas Lajost kértem meg, hogy meséljen a munkájáról, írásról és szerkesztésről, hogy hogyan került mihozzánk. Hihetetlen gyorsan válaszolt, ezért is köszönet, és íme a vallomás… (no nem vallatás)

Tizenhat évesen írtam az első novelláimat. Az egyiket úgy tíz éve megtaláltam. Az Álom címet adtam neki, és egy álom volt az a maga teljességében. Szürreális élmény volt elolvasni. Ekkoriban találkoztam először az SF-el is. A padtársam mondta ki a bűvös szót, hogy Galaktika, úgyhogy megvettem az aktuális számot, a 45-öst. Most persze utána kéne néznem, hogy ez ’82-ben volt-e vagy ’83-ban, szóval akkor volt:)
Ezek után lelkes SF olvasóvá váltam. Clark, Asimov, Lem, Sheckley és persze Zsoldos Péter és Lőrincz L. László. Zsoldostól először a Feladatot olvastam el, Lőrincz L-től a Nagy kupola szégyenét. Ebből talán látszik, hogy „portfóliómat” egy általam ismeretlen szellemi műhely alakította: a Galaktika, na meg a személyes érdeklődésem a jövő iránt. Már ekkor is észleltem, hogy kétféle ember létezik. Az egyik szereti, a másik utálja a sci-fit. Az utóbbiakat máig nem értem:)
Szóval időközben az ELTE tanárképzőn elvégeztem a magyar-könyvtár szakot, és néhány tízezer oldal egyéb irodalmat is kénytelen voltam elolvasni, ugyanakkor rájöttem, hogy a világirodalom gyöngyszemeinek tetemes része SF, hogy csak egy korai példát mondjak: Arisztophanész: Békák. Csak éppen a sci-fitől, azaz a jövőtől rettegő népesség ezt nem meri elismerni.
Utóbb szintén az ELTE-n szociológusi diplomát szereztem, ennek legfőbb következménye (remélem egykori tanáraim megbocsátják) az lett, hogy érdeklődésem azon SF témák felé fordult, amelyek emberek nagy sokaságával foglalkoznak.
Közben persze írtam néhány novellát. Ezek közül kettőt említenék meg. A Lyukasórában megjelent Kalandregényt, amelyben kipróbáltam, hogy egy szürreális valóságban játszódó regényt hogyan lehet tizenhárom oldalba belesűríteni. Mivel egy barátom azt mondta erre, hogy inkább írjak rezüméket, megszületett a Lappangó remekművek sorozat, amelyben létező és nem létező szerzők, de mindenképpen nem létező műveit recenzáltam.
Közben a Literátorban megjelent Bolondulásig című novellám, amelynek főhőse barátom és egykori kollégám, a Magyar Szemle szerkesztője, aki az írásban megbolondul, és leitatja a nyomdába szánt filmekkel teli borítékot majd táncra perdül vele a kocsmában.

Igen, 1993-ban belső szerkesztő lettem a Magyar Szemlénél, és társadalomtudománnyal kapcsolatos tanulmányokat szerkesztettem néhány évig. Ez volt tehát az első főállású szerkesztői munkám. Később az országos sajtóban, napilapnál, hírügynökségnél, tévénél, rádiónál töltöttem hosszabb rövidebb időt, és nem nagyon maradt időm irodalommal foglalkozni. Egészen 2005-ig, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve megírtam első regényemet az Agydobást, amely a következő évben rögtön meghozta a Zsoldos Péter díjat.
2007-re írtam egy folytatást Jó reggelt délben címmel. Idén tavaszra pedig Burger István kérésére írtam még egy regényt, N címmel. Időközben idén augusztusban a Galaktikában megjelent Nagyarcúak című novellám, most novemberben pedig az Őrangyalok. Azóta megálmodtam egy újabb sztorit, most ezen dolgozom, a címe már megvan:) Elárulom: A vizsga.

A Galaktikának most szeptemberben kezdtem szerkeszteni. Elsőként Harrisontól az Édentől nyugatra című nagyszabású regényével küzdöttem meg. Jó munka volt, élvezettel olvastam, szerkesztettem, bár a népneveket kénytelen voltam megmagyarítani minden értelemben, mert különben súlyos zavarokat okozhattak volna olvasás közben. Második munkám a Hajszőnyegszövők volt. Erről ennyit mondanék, harmadik pedig a csodálatos Abarat csodálatos második része Clive Barkertől. Legutolsó munkám McLeod-tól a Sötét fény küzdelmes munka volt, de megérte. Jó könyv. Ha kedvencet kell megjelölnöm, akkor ez utóbbi az. McLeod olyan társadalmi problémákat feszeget „kísérleti körülmények” között, amelyek engem is erősen érdekelnek. Mindemellett izgalmas a sztori is.

Hogyan hat a szerkesztés az írásra. Esetemben sehogy. Fordítva már sokkal inkább. Amióta saját nyelvem van (ezt a kollégák érteni fogják), azóta minden szöveget ennek birtokában olvasok. Leginkább arra kell figyelnem, hogy ne akarjam más szövegeit a saját nyelvemre átírni. Szerencsére egykoron Hernádi Sanyi bácsinál tanultam mondat transzformációt és hermeneutikát, és az öreg arról volt híres, hogy képes volt egész csoportokat megbuktatni, én pedig átmentem.

Hát talán nem is annyira röviden ez az én kálváriám története tekintetes bíróság.