Azt hiszem utoljára, de tényleg utoljára a 2012-ről, ezúttal a könyvről. Kicsit halogattam, hogy erről a könyvről írjak, mert vártam, hogy egyértelmű lesz a könyvről alkotott kép - hiába: még mindig vegyes „érzésekkel gondolok” a történetre.

Az egyértelmű, hogy 2012-ben vagyunk, a maják szerinti megjósolt világ végén – ahonnan egy új kor kezdődik – bővebben. Az első jó pár fejezet izgalmasan indul, még nincsenek megtestesülve az idegen lények, emberek jellemét kapjuk, jól megrajzolt karaktereket és helyzeteiket: fordulatos és az a fajta izgalom és félelem vegyül az olvasóba, amelynek hatására egyszerre borzong és vonzódik hozzá.
A horror félelem és vágy esete, amikor elutasítjuk a látottakat, olvasottakat, mégsem akarunk lemaradni róla, s ehhez külön kuriózum, hogy a földi párhuzamos világok között is van egy ilyen kölcsönhatás, Wylie Dale egyholdas „érintetlen” világa és Martin Winters földönkívüli támadással sújtott kétholdas léte között. Ez a kép a képben különösen megtetszett, s a hollywoodi filmekre, sorozatokra jellemző „fejezet végén félbe hagyom a tetőponton a részt” sem hagyja, hogy letegyem a könyvet (talán ezért is olvastam végig). Illetve rájátszik erre azaz erős képiség és érzések leírása, ami a szeretteink elvesztésével kapcsolatos. Vannak főhősök, a helyzetükbe bele tudjuk élni magunkat, olyan helyzetek ezek, melyeknek alapjai minden drámának, horrornak vagy akárcsak rossz álmainknak.

Szóval dicsértetik az írói bravúr feltünedezése, az első fejezetekből adódó félelem, illetve külön tetszett (ez már kinek-kinek egyéni ízlése) az, amit az alcím is sejtet. Na nem a háború, hanem a lélekről írtak. Megvilágító, ahogy napjainkra is jellemző hitetlenségéről ír, a materialista anyagszemléletű és test központú, pillanatnak élő világról. A halál utáni emberből megmaradó energia az, ami itt a lélek. „Egész egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy a halál után a testben beálló változások plazmává váló elektronmezőt hozhatnak létre, tudatos, az emlékeivel tisztában lévő plazmát (…) Ezért volt Martinék világa is védtelen…” (Juhász Viktor fordítása, 287. oldal)

Olyan lehetőségről ír tényként, melyben az emberek egy része kételkedik, vagy hisz, az most mindegy, mert egy csepp vallásos vonulat sem csepegett bele, letudta egy általános, lelket elfogadó igazsággal, amiből minden  hívő olvassa ki a saját vallását. Ezt hibának tartom (lehet, hogy ez egyéni perverzió), hiszen a fejezetek elején rendszeresen szerepelnek bibliai idézetek. Ugye az író csak szereplőin keresztül szólal meg (olykor duplán), de ebből a szempontból elég furcsa, hogy Martin, a nagy tudású, „elmélkedik” az aztékokon, majákon, egyiptomiakon, a lelkeken, de vallásról egy szó sincs, mintha a Biblia csak egyfajta misztikus támasz lenne, míg a lelkekről komoly elképzelések és gondolatok vannak. Talán így akart mindenkihez szólni az író, a lelkeket az olvasók többsége könnyebben elfogadja – vallások nélkül –, mint a szeráfokat, így fokozódik le ez csupán egy „síkká”.

A történet végig eseménydús marad, mint említettem tele fordulatokkal, mégis éreztem egy törést, amikor már kezdett sok lenni, és onnantól kezdve megjelent „elmém gúnyos kommentárja” (Németh L. szóhasználata). Nem is egy törés ez, azt hiszem Samson alakjával vonható párhuzamba ez a fordulat. Amikor egyre világosabban testesültek meg az idegenek, ahogy Samson egyre tisztábban tisztelgett az olvasó előtt, úgy kezdtem elveszíteni az érdeklődésemnek azt a részét, ami azért olvastat velem egy könyvet, mert „valami megfogott benne, amiről még-még olvasni, tudni akarok”. Az érdeklődés többi része továbbra is fennmaradt, s ez a szegmense majd csak a könyv végén tér vissza pár oldalra.

A történet hangulata egyébként az elejétől kezdve zuhan, ahogy a dátumos fejezetek visszaszámlálnak egyre izgalmasabb és pörgősebb eseményeket kapunk, de a reményvesztettség, a hangulat ezzel párhuzamosan zuhan. Ez nem hullámzik, a hirtelen fordulatok csupán időhúzások, de nem adják vissza a reményt, csak a cselekményben megbújó meglepetések, a képiség az, ami lendít a dolgokon egyet-egyet – olykor elég idétlenül. Erre ott van például Wiley kiléte, vagy még jobb példa a feleségének kiléte. Az elejére jellemző érzelmi szorongás és izgalom, a gondolati érdekességek a történet „második” részében – a fordulatok túlzásbavitelével kezdődően – háttérbe szorulnak, hogy a végén csak töredékében térjenek vissza. Összességében… még nincs összessége, azt hiszem nem is fogok dűlőre jutni a könyvvel. A filmet nem említem (a látványosságon kívül pozitív vonulata nincs), jó párszor – elégszer – volt már róla szó. Olvasás közben lehet félni – ahogy ezt már többektől is hallottam, szorongani, elgondolkodni és felháborodni, ezért nevetni is. Kinek melyik érzése kifinomultabb…