« Kim Stanley Robinson: a disztópia a könnyű út, a lustáknak való Buborékban az Olimpián »

Szemünk fényei - a midwichi kaukkfiókák

A midwichi kakukkfiókák története illően megjelent magyarul is. John Wyndham az angol SF klasszikusai sorába nőtte ki magát, s hagyományosan a hidegháború zsigeri félelmét olvassák ki művéből, egyfajta válaszként  is értelmezik Jack Finney’s politikai korrupciójáról szóló filmjére, A testrablók támadására.

Aki még most sem ismerné a történet lényegét…azoknak ott a Galaktika bolt… A könyv kérdéseket vet fel, s azon el is csámcsog (a jó értelemben). Az ’50-es évekre jellemző volt, hogy a felmerülő problémákat néhány bölcs, olykor tanárok gondolatain keresztül tolmácsolja (l. Wynhamnál Gordon Zellaby professzort). S bár a regény vetekedne napjaink regényeinek felépítésével, az évtizedekkel ezelőtti jellemzők is üdén hatnak, de nem abban az értelemben, ahogyan egy klasszikust leveszünk a polcról, mert kötelező.

Ilyen „üdeség” még, hogy a történet árnyoldala kizárólag a városban élő hölgyekkel esett meg, a főszereplők, a szemszög, amelyből az eseményekről értesül az olvasó, férfi oldalú. Ha manapság keletkezne egy hasonló történet, az biztos, hogy az egyik nő szemszögén törne át, de a midwichi kakukkoknál nő nem kap jelentős szerepet. Az egyetlen kivétel, talán Zellaby felesége lenne, aki a kezdetekkor a közösség nő tagjait nyugtatta meg, így kivételessége csupán funkciójából fakadt.

A másik újdonság – és a „biztos, hogy napjainkban nem így lenne” – hogy a narrátor, maga a mesélő a történetben alig játszik fontos szerepet, majdhogy nem passzív. S bár felmerül a kérdés, hogy miért nem E/3-ban lett megírva, bár véleményem szerint az nem sikerült volna ilyen jól: különös ízt kap, hogy egy szereplőt követünk, akinek élményein és tudásanyagán keresztül értesülünk csak az eseményekről. S ha az írói stílus vette volna át E/3-ban a mindent tudó narrátor szerepét, túl önkényes lett volna, így viszont szépen megbújt egy olyan ember mögött, aki lehetővé tette számára, hogy a könyv felénél időben ugorjunk 9 évet.

Egy-egy karakter, olykor túlírt, mint Zellaby, de ezt leszámítva a helyzet és viselkedésmód, amit felvázol, mind a faluban, mind a hivatalos bürokrácia útvesztőiben, hitelesnek hatnak, nem beszélve arról, ahogy a Gyerekekről ír. A könyv egészén és végén élesen ellentétes leírás van róluk, amit személy szerint nagyon erősnek (pozitív értelemben) tartok, de remélem, hogy nem azért volt mindez a végén, hogy megalapozott legyen a végesemény létrejötte…

Nem a pörgős eseményekkel tartja izgalomban az olvasót, hanem a gondolataival, provokálja az olvasót, hogy újra és újra, egyre erősebben vesse fel benne a kérdéseket, melyeket a végén maga is kimond. Ennek lényege, hogy az emberiségnek hol a helye az evolúció egy nagyobb lépcsőfokán, itt a részvét és segítőkészség, az erkölcs és a békére való törekvés tényleg kizárt út lenne, s nem más, mint érdekes, de hasztalan próbálkozás, időhúzás (vagy megtévesztés – l. Zellaby)… Különösen érdekes volt, hogy míg napjaink félelme, a kívülről jövő támadás és veszély megtestesülése pörgős és látványos víziókban testesül meg, itt gondolatokban, folyamatos olvasón belüli „gondolatébresztéssel”, inkább a pszichére való nyomással valósul meg, nem a képi fantázia mozgósításával.

A másik, „fényesen izzó gondolat” (amit aztán tényleg mindenki észre vehet) a túlélésért folytatott harc, idegenekkel vagy nélkülük a népek, kultúrák harcolnak, egyik legyőzi a másikat, s ez a nyílt ellenségeskedés a hidegháború érzetéből fakad, ezt még tényekkel is alátámasztja a regényben: a kakukkfiókákra tett kísérlettel, mint egy új hadoszlop létrehozása, a kulcsfontosságú erő megszerzése a harcban mind a szovjetek, mind az angolok részéről. (És itt még nem is néztem, hogy Wyndham darwinista volt)

 

Eddig filmen láthattuk, 1960-ban Elátkozottak faluja (Village of the Damned) címen adaptálták a történetet (folytatása az Elátkozottak gyermekei, Children of the Damned). 1995-ben újra vászonra vitték a filmet, a rendező John Carpenter (az eredeti történettől részben eltér e film, pl. Kristie Alley a kormánynak dolgozó Susan karaterét formálja meg, mely az eredeti történetben nem szerepelt). Illetve rádiójáték is készült belőle a BBC jóvoltából.

A történet inspirálóként hatott számos alkotóra, néhány példa:
- az új X-Menben a stepfordi kakukkfiókák ötlete
- sok-sok simpsons parodizál, szóval a 'Wild Barts Can't Be Broken' epizód az első filmet koppintja
- bár inspirációról nem nagyon beszélhetünk, de nagyon hasonlít a Sztrugackij testvérektől a Bogár a hangyabolyban (Beetle in the Anthill)

A könyv végén további értelmezések is felmerülnek, mint az új és régi harca: a hagyományos vizuális világ szemben a digitális kor szellemével, vagy az individualizmus a kollektív tudattal, s ennek továbbfokozása: a demokrácia szemben a kommunizmussal.

Egy érdekes elemzés (angol): itt