« Első évad, negyedik rész: Silverberg Majipoorról MetaGalaktika 11 bemutató az Írószövetségben »

Ugrás az űrbe

A fajok szerinti hierarchikus rend (erőviszonyok alapján) a csillagközi térre is érvényes, ahol az ember csupán szolgáló, fuvaros. Vagyis a humanoid képes elviselni egyedül az ugrást, a terek közötti „lerövidítéseket”. Ezt az egyenlőtlen egyensúlyt borítja fel egy kis Számláló, aki népe nevében kínál szövetséget a Földnek.
A szöveg olvastatja magát, annak ellenére, hogy nagy, földet megrázó történés kevés van benne. A főhős, Pjotr Hrumov, teherpilóta hajójáról indulunk és landolunk a Földön. Azonban a Földet, a megszokott testet, teret, a könyv felénél elhagyjuk, és egy másik faj, a geometerek világába kerülünk. Ez egy másik ugrás lesz, azonban aki nem olvasott figyelmesen, nem állt készen erre. Az olvasó kényelmesen elhelyezkedett a földi világ és ugrások leírásában, felvette a cselekmény fonalát, elképzelte a karaktereket, viszonyukat – a könnyed stílusnak köszönhetően. És ez a hiba oka is, mert sokan úgy érezték, hogy a könyv a felénél megszakadt.
A szereplők a földi világban – a főhős „nagyapja”, partnernője, még az egyenruhát viselők – is karakterek, van jellemük, de ezt valahogy hiányoltam a főhősből és a geometerekből. Nem hinném, hogy véletlenül lenne így, nem a „hibakeresés eredménye” ez. A geometerek egy torzított tükröt mutatnak a Földnek. Ebben a torzításban minden szabályos és egyforma. Magas technológiájuk új rendet hozna a meglévő Erősek-Gyengék skáláján, ám társadalmuk nem ismer olyan szót, hogy Háború vagy Ellenség, de a fogalmát igen: Barát és Nem-Barát. Ebbe a világba érkezik az egykori pilóta, „Petya”, akinek sorsa folytán talán legjobban hasonlít a geometerek világához, bár az, hogy mikor, miért, hogyan került oda, csak lassan bontakozik ki előttünk.
Az utópia után egy újabb – kisebb – ugrás következik (ahogyan a Földön játszódó térben is történt ilyen fordulat, nem nehéz észrevenni a narratív szerkesztés tükörszerűségét). Szigorú játékszabályaik nem engedik, hogy bárki kritizálja közösségüket, aki megpróbálkozik ezzel, „visszalép a startra”: nevelőintézetek sokasága áll a partok mentén, ahol a lakók szép, szabályosan építgetik a partvonalat (természetesen, hogy kör alakú legyen). Társadalomkritika, mely meglepően ismerős, néha nem is annyira torzít az a tükör. Vagy más tükör is eszünkbe juthat – hogy mennyire domború vagy homorú annak a felülete és mit mutat, az igenis egyedi.
Ebből kiút még a főhős számára sincs (az óceánnál és az emlékek megtalálásánál nem jut tovább) – legalábbis nem ebben a részben, talán majd a folytatásban (Csillagárnyék).
Vannak benne igazán eredeti ötletek, leírások: akár a fajok leírásában, akár a zavarba ejtően zavaros részeknél. Ez a zavar gondolatokká és lelkiállapotokká minősül, s a szájbarágósnak tituált mozzanat szertefoszlik. Nem az író akarja megmondani, hogy mit gondoljunk, hanem az adott helyzetben kapott lelkiállapotot, hangulatot, gondolattöredékeket kapunk. Aki ezt nem tudja követni, és folyamatosan újraalkotni véleményét az olvasottakról, csalódni fog (szomorúan tapasztaltam, hogy elég sokan…)