Búcsúzni nem tudok. Szófukar létemre az ölelés illene hozzám (ahhoz meg sosincs merszem), ráadásul ezt egy blogon nehéz lenne véghezvinni. Nem ragozom, hogy mennyire jó volt itt, ezt úgyis tudja mindenki. Nehéz tudomásul venni, hogy elmegyek, de remélem, hogy nemcsak nekem fognak hiányozni akikkel együtt dolgoztam, hanem azért egy kicsit én is nekik… Köszönet és hála:).

a_liz

De a blog tovább él (nah, azért én is), íme:

Gricman Kata (Dot_hugi)

Hol is kezdhetném én, a történetemet? Eredetileg királylány akartam lenni, de a világ és a földrajzi határok keresztülhúzták a számításaimat… úgyhogy kellett egy B-terv és teremtettem egy saját országot. Katalandia – csakhogy stílusosak legyünk :) - álomvilágom térképén, jobbról a harmadik sziget. Eddigi életem során mindig az álom- és a valóvilág között próbáltam lavírozni.  Most pedig ott kezdem, hogy eljutottam a BKF-re. Eme felsőoktatási intézményben, az elmúlt két és fél évben több-kevesebb sikerrel a fejembe verték az újságírás mibenlétét. Most pedig, mint gyakornok – magyarra fordítva mindenes - írom ezeket a sorokat.

Ennek a félig-meddig állásnak köszönhetően örököltem meg Alíztól a blogot. Kávét főzni már tudok, úgyhogy nagy baj nem lehet.:) Egyéb érdekességek rólam? Létrehoztam egy kedves cimborámmal a WAN-törzset, „ahol élünk és nézzük mi wan.” Meghonosítottam a Start wearing purple napot. A képregények, mangák, könyvek és rajzfilmek vagy anime-k töltik ki unalmasabb perceimet. Előbbiek szépen sorakoznak a polcomon, ahol minden megtalálható a Háború és békétől (igen, magamtól akartam elolvasni) kezdve Tim Burton: Rímbörtönéig. Szinte mindenféle fajta könyv van már ott… úgy vagyok velük, mint Gombóc Artúr a csokoládéval...

Most pedig megpróbálom befejezni a „bemutatkozásomat” mielőtt még egy regényt kerekítek azokból a követhetetlen gondolatmenetekből, amik átsuhannak az agyamon… mindenkinek jobb lesz így. :)

üdv nektek:)

Hétvégén ismét megrendezésre kerül, immáron 32. alkalommal Balassagyarmaton, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központban a Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napok (ISZN). Szombaton 22:15-kor a Vécsey Kamarateátrum előadásában Arkagyij és Borisz Sztrugackij A Marslakók második inváziója című írásának színpadi változatát tekintheti meg ott a nagyérdemű.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij Lakott sziget című, korábban betiltott kötete 20% kedvezménnyel megvásárolható a Galaktika boltban, a folytatása, a Bogár a hangyabolyban pedig áhítattal várható.  Már nem kell sokáig várni.

Fizikusok. Kutatók. Eredetileg csak egy elmélet igazolását keresték. Bizonyítékot egy hipotetikus részecske valódi létezésére. Az események azonban kicsúsztak a kezük közül…

Két percre valamennyi ember a földön eszméletét veszti, és ez alatt a két perc alatt bepillanthat a jövőjébe. Akár kellemes dolog, amit ott lát, akár kellemetlen, választania kell: elfogadja a látomásokat valóságnak, és aláveti magát a sorsának, vagy harcba száll ellene, hogy változtasson az elkövetkezendő eseményeken.
A két kutatónak sincsen könnyű dolga, mert jövőemlékeikből nemcsak az derült ki, hogy közös szerelmük melyiküket választja, hanem az is, hogy egyikükre korai halál vár. Vajon kijátszható-e a végzet, vagy minden, amit láttak, kérlelhetetlenül valóra válik?

Előkészületben

A kanadai sztárszerző Aurora-díjas regényéből azóta sikeres tévésorozat készült, amellyel már a hazai nézők is megismerkedhettek.

A sorozat első 5 része most a budapesti UPC digitális kábeltelevíziós előfizetői számára a videotárból ingyen elérhető - február 15-ig az AXN-nek és a UPC-nek hála. Bővebben

És az író is hamarosan hazánkba látogat... részletek később.

Aki nagyon nem bír aludni, nézze meg John Wyndham Szemünk fényei című regényének 1995-ös filmfeldolgozását, ami 1:25-kor kezdődik a TV2-n.

Ma (2010. január 12.), 22.45, Film+

A fehér féreg búvóhelye (The Lair of the White Worm)

angol horror, 93 perc, 1988

James D'Ampton visszatér ősei családi fészkébe, az ódon kastélyba, ahol legenda járja a helyi sárkányról, mely fehér féreg képében megjelenve szüzek friss vérére vágyik. A felvilágosult arisztokrata mindezt pogány babonának minősíti, mígnem egy régészhallgató fel nem nyitja a szemét.

Könyvben pedig nálunk...

A Metropolis Media első negyedéves könyvkiadási terve:

Rudyard Kipling: Kívánságok háza
Dunyach–Ayerdhal: Haldokló csillagok
Vernor Vinge: A szivárvány vége
Robert J. Sawyer: FlashForward – A jövő emlékei
Arthur C. Clarke: Mélység
Damien Broderick: A fehér abakusz

A felsorolás nem tükrözi a megjelenések sorrendjét, a kiadott címek listája és maguk a magyar címek sem véglegesek!

További videók az InterGalaktika video rovatában.

Honnan jött az édentől Nyugatra ihlete?

Kivételesen, pontosan tudom, hogy honnan jött a regényhez az ötlet… Egy dinoszauruszokról szóló műsort néztem, s volt benne egy kanadai antropológus, aki modellezte, hogy hogyan nézne ki egy intelligens dinoszaurusz. És ez volt az. S bár később Jack Cohen kifejtette, hogy ez teljesen képtelenség, mégis gondolataimban maradt az intelligens dinoszaurusz ötlete: tegyük fel, hogy elképzelhető, hogy voltak ilyen lények. S tegyük fel, hogy még ma is léteznek egy az emberiséggel párhuzamos világban… És már meg is született az alapötlet.
Találtam pár irodalmat, elméletet erről, de megdöbbentő módon fikciós irodalmat sehol. Erős és jó ötletnek éreztem, s nem akartam egyetlen könyvbe belesűríteni. Időt akartam fordítani egy valós, dinoszauruszokból álló világra.

A kutatásokról...

Ez egy visszatérő dolog: mindig ügyelek arra, hogy bármilyen apró dolog, ami kutatható, annak utána is nézek, ez így volt a Planet of the Damned esetében a kölcsönös szimbiózissal. Az Édentől Nyugatra esetében volt pár évem, így a kellő nergiát (és péénzt) belefektetve kezdtem kutatni. Felvettem a kapcsolatot Tom Shippey nyelvésszel és történésszel, Jack Cohen biológussal, Leon Stover antropológussal és sinológussal, John R. Pierce-szel a Bell Labs-tól, aki egy régi SF rajongó barátom.

Az elején egy teljes világképet próbáltam felépíteni. Ehhez adott ötletet John R. Pierce: az Astoundingban egy történet olyan repülőről ír, mely magát szárnyai csapkodásával tartják levegőben: biológiai úton előállított, mesterséges izomszerű technikával erősített építmény volt ez. S ez adta a biológiai technikákhoz vezető lökést – a Yilanék technológiájához.
Eleinte rengeteg időt töltöttem John R. Pierce-szel, aki mérnök és fizikus is: dolgozott még a háborúban a radar fejlesztésében, s sci-fiket is írt JJ Coupling néven, egy nagyon kedves és rendes fickó. Majd találkoztam Leon Stoverrel, aki a vadászó-gyűjtögető életmódot részletezte.
Nyomokat gyűjtöttem. Egy év sem telt el, de már több, mint 30 ezer szavam, feljegyzésem gyűlt össze, s a cselekmény felvázolása ekkor még sehol sem volt.    Kialakult némi elképzelésem a világunk fejlődéséről, s mikor elkezdtem írni a regényt, ezt az elképzelést fordítottam meg 180 fokban…
És utoljára beszéltem Robert Myers filozófussal. Már a második könyvemnél jártam, mikor őt felkerestem (természetesen ő is sci-fi rajongó) Kaliforniában.

Az ismeretek megszerzése persze nem elég a történethez. Minden gondolatomat átvette ez a világ, elképzeltem, hogy milyen lehet ott élni.
Először is itt vannak a békák… a hím békák tojásaikat a hátukon hordozzák, úgy vigyáznak rájuk: s nem eszik addig, amíg ki nem kelnek a tojások. Hímek és nőstények nem éppen egyenrangúak  itt. Persze felkészültem a feminista támadásokra is: miszerint a nőket igazi gonosztevőknek állítom be. De ez nem igaz, hiszen az emberi világgal és természettel egy teljesen ellenkező világot állítottam fel. Két különálló, elhatárolt és minden rszletében különböző világot állítottam egymással szembe, melyeken át ível egy szereplő, Kerrick sorsa.
(Később persze ezzel kapcsolatban plágiummal vádoltak –  Natty Bumppo – de, ez nonszen. Logikusan következett a történetből, hogy kell valami összekötő kapocs a két világhoz.)

[folyt köv.]

Harry Harrison 1984-es regénye. Folytatásai Winter in Eden és a Return to Eden. A fülszövegből ismert az alapszitu: a 65 millió évvel ezelőtti aszteroida nem pusztítja ki a dinoszauruszokat. Így szabad az út egy intelligens dinofaj létrejötte előtt, ez a mosasaur törzs (bár ezt a fajt nem dinoszauruszként, hanem egy különleges hüllőfajként tartják számon, vagyis a Yilane nem dino-emberek, hanem gyík-emberek).
Tehát ezek a Yilaneként ismert gyíkszerű emberek/emberszerű gyíkok lesznek a domináns egyedek a bolygó legtöbb részén. Azonban a fejlődési folyamat során a két Amerikai kontinens mentes maradt ezektől a lényektől. Így az emberiség ott (és csak ott) alakult ki, s a regény kezdetére már elértek egy késő kőkorszaki szintű technológiát és kultúrát.

Ezzel szemben a Yilane egy igen fejlett társadalom, mely elsősorban a biológiai tudományokkal, főleg géntechnológiával foglalkozik: szinte minden tárgy, használati eszközük „módosított életforma”. Hajóik eredetileg tintahalak, tengeralattjáróik ichthyosaurusok (itt uruketosnak nevezik, delfin és hal kereszteződésére emlékeztető őshüllő) és a fegyvereik is monitor gyíkok, melyeknek lövedéke túlnyomásos gáz. Matriarchális társadalomban élnek: a nőstények ellenőrzése alatt van a politikai, katonai, tudományos és kulturális élet, elkülönítve a másik nem tagjait. A hímek elsősorban költők, kézművesek, tompa, elkényeztetett életmódban élnek, de nagyon óvatosak a nőkkel, mert a megismételt, többszöri párosodás halálos számukra. Nyelvük összetett, hangok és testük mozgása is szerepet játszik benne, sőt a „nők” körében társadalmi helyzetük, rangjuk függ attól, hogy mennyire sajátították el a nyelvet.

Elolvasom »

Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár

Egy nehezen besorolható műnek nevezi a fülszöveg, mely az átlagkönyvekből rázza fel az olvasót. Ezzel egyetértek. A könyvnek magának az olvasása jelentett élvezetet: mondatformálása, stílusa, történet fonalszerűen feltekert és legurított menete. A memoár jellegű visszaemlékezés, dr. Watson, vagyis Doyle stílusát utánozza (és parodizálja egyben) – chaplini módon.

A kerettörténet és az első fejezetek önvallomása is eszerint akarja hitelessé tenni magát a történetet: amiért Watson is leírta Holmes eseteit, úgy akadnak olyan ügyek, melyekre a világ még akkor nem állt készen, ezért bízták ennek elmondását Charlie Chaplinre. Ő azonban a vásznon keresztül más értékeket tolmácsolt, s inkább „rejtélyes módon” egy íróra hárítja a történet elmesélésének e funkcióit. Azonban az író ezt „hitetleníti” is, hiszen valós és fiktív személyeket szerepeltet – így kerül boncasztalra Sir Arthur Conan Doyle írói stílusa és szereplői Chaplin sebészkezei elé…
Szóval Charlie Chaplin gyerekkorától indulunk, személyes környezetéből, kellő életrajzi adattal és kiszólással, megjegyzéssel – hogy az unalmas önéletrajzból egy kellően érdekes történet kezdete legyen. A Baker Street Szabadcsapatba kerül, ahol a Twist Olivér-szerű gyerekek hada nem lop, hanem segítik a rossz kardélre hányását… Itt ismerkedik meg Sherlock Holmesszal, kalandos történetük ugyan nem tart túl sokáig (azok a családi körülmények), évekkel később újból találkoznak.
Amikor a nagyközönség már úgy tudja, hogy Holmes meghalt, s Watson hagyatékára támaszkodva játssza színdarabjait, Chaplin – mielőtt híres színésszé válna –egy ilyen darabban szerepel, amikor rejtélyes módon a színész helyett maga a nyomozó lép színpadra, hogy önmagát játssza el. Chaplin, mint egykor Watson szegődig Holmes mellé, hogy kiderítsék a színész hollétét, majd újabb és újabb feladatokat oldjanak meg, végül Svájcban kötnek ki: a világ legintelligensebb emberének védelmére kelve. Ez a személy Einstein lenne, akiből Frank-einsteineket szeretne egy Hórusz örökösei nevű szekta.

Elolvasom »

Clive Barker honlapján festményein, vázlatain keresztül láthatjuk, hogy hogyan alakult ki Abarat elképzelt világa: képileg és hogy született meg belőle maga a történet.

Az első kép szerelmesei a másodikba is belekerültek, pontosabban kibővítette világukat. Clive később úgy döntött újra festi a szerelmeseket, sokkal világosabb és központi helyre. Így a második képen (ami esetünkben a harmadik) is Elathuria a gyönyörű növénylény és párja, a félénk fadáj, Numa Sarj.

További hasonló fotók a(z) InterGalaktika oldalain.

És itt egy másik történet. Clive először Féregfát álmodta meg, Kremátor Kristóf hadihajóját, még 1999-ben – a könyv előtt. A pasztell rajzon (mely 3 papírlap összetéve) a hajót az Izabella nyugodt vizein ábrázolja. Ezt többször is megfestette: több alakkal és baljósabb vizeken. Később, miután a hadihajóhoz történet is párosult, a hajó maga is sokkal fenyegetőbbé vált. Ezt jól mutatja a második kép, mely már abszolút illik a történetben szereplő monstrumhoz.

További hasonló fotók a(z) InterGalaktika oldalain.

Clive igen kicsi és gyors vázlatokat készít, ha ihletet kap, azonban ezek általában utat találnak nagyobb méretű vásznaira, de előfordul a pasztell s egyéb technikák is. Az első képekből jól felismerhető Mr. és Mrs. Scattamun, akik már a könyv és olajfestmények előtt konkrétan megjelentek Clive fejében.

További hasonló fotók a(z) InterGalaktika oldalain.

Persze ha nincs a közelben rajzlap, bármi megfelel, hogy a hirtelen kipattant képet, karaktert, narratív töredéket felvázolja. Rengeteg vázlat, feljegyzés segítségével alkotja meg történetét, festményeit. Ezeken azonnal felismerhető Leeman Vol, Kremátor Kristóf apródja, s a vázlatok alapján a karakterhez először elképzelt tulajdonságok Kaiapharhoz hasonlítják, a „kémek mesteréhez”.

További hasonló fotók a(z) InterGalaktika oldalain.

A következő egy víz alatti utcajelenet: Csirkevárról. Abszurd humorral mutatja a nonszensz és valóságos elemeket az elárasztott városban. Dolgozott pasztellal, tollal, s legvégül olajjal.

További hasonló fotók a(z) InterGalaktika oldalain.

Itt a durva vonalak és tömör festékkezelés ellenére, ez az egyik legmeghatározottabb, részletesen ábrázolt hely a történetben:

További hasonló fotók a(z) InterGalaktika oldalain.

Mánia Mutter a gonosz karakterek, s egyben királyi méltóságok közé tartozik. Szemérmetlenül gonosz, s csak az hajtja, hogy unokája, Kremátor Kristóf fejét megszerezze. A képen a Kremátor toronyhoz érkező Mánia Mutter látható.

További hasonló fotók a(z) InterGalaktika oldalain.

[Az oldalon főleg a második részhez kapcsolódó részleteket is közöltek, ettől most eltekintenék – ígérem, ha egyszer lesz annyi időm, hogy kibogarásszam a könyvből, pótolom, ó és a neveket is meghagytam angol változatban… - nem megkövezni]

A Braille mobil ugyan nem egy nagyon elvont sci-fi kütyü, mégis a jövő olyan technikája, mely kétség kívül az emberiség (egy részének) hasznára lehet. Többen terveztek már hasonlót. Pl. itt a Squibble, amit Andrew Mitchell tervezett, vagy a Sonkeun Park által létrehozott koncepció.

A kijelző és a gombsor „aktív műanyag” lenne a legtöbb tervező szerint (a domborítás könnyítésére), amivel az SMS is megoldható. Maga a kijelző változik, vagyis az anyag ölt újabb és újabb alakot: az ehhez szükséges információt elektronikus jelként kapja. Ezt mesterséges izomnak is nevezik.  A működésről részletesen itt.

További hasonló fotók a(z) InterGalaktika oldalain.

Milyenek is lesznek a jövő sportjai… Valahol értelmetlen a kérdés, mégis olykor jó ilyen „apróságokkal” is elkalandozni. Persze a sport alatt is valahol játékot értek, de jelentős a különbség (vagy éppen, hogy csak a közönségben mérhető?).
A sport, mint a szó minden értelmében „nagyban játszódó” szórakozás, a játék pedig mint az egyéni, személyes időtöltés. Azért is gondoltam megkülönböztetni, mert nagyon úgy néz ki, hogy a mostani (még csak) személyi, vagy kisebb csoportokra korlátozott játékokat, a virtuális valóság adta lehetőségek tökéletesebb változata előbb utóbb a fejlettebb régiókra is eljut. Persze a mai sportok fejlődése sem elkerülhetetlen, fejlettebb környezet, játékosok, mindenképpen a tökéletesedés a legjobb szó ide, az ember (mint mindig) saját határait próbálgatja – és szélesíti is. Nagy valószínűséggel a játékok bíráit gépek váltják fel (videobírók még szélesebb elterjedése), a hajszálpontosság elengedhetetlen lesz. Nem felsorolni akarok, rengeteg lehetőség létezeik, ezek csak amolyan hajnali gondolatok… ugorjunk nagyobb távolságra.

Itt van rögtön példának David Brin Dettója, ahol a háborúsdit másolatokkal, olykor testileg átalakított, de a személyiségjegy egy-egy oldalával rendelkező agyagtestekkel vívják. Ez már nem egyéni játék, a könyvben olimpiai méreteket öltött. S bár öröm, hogy a háborús indulatok és technikák a játékban csapódik le, a tét nem kevés: különböző szervezetek birtoklásáról van szó a föld különböző részein. A sport itt igazán játék és háború. Arthur C. Clarke The Wind From the Sun egy igazán különleges ötlettel a vitorlás sportban hoz változást: a napfény hajtotta vitorlások versenyéről van szó (nem vízen, hanem a Holdra)…

Az autóversenyzés kicsit irreális változata rengeteg filmben megjelentek, s gyakran párosul hozzá gyilkos ösztön. Vegyük pl. a mindenki által ismert Star Wars első részének verseny-jelenetét, vagy a Death Race lényegét. Az előbbi technikája rengeteg helyen és fajtában megjelenik (l. a Vissza a jövőben 2 gördeszkáját). Az eddig földön száguldó járművek a föld felé kerülnek, gyorsabbak, ügyesebbek és veszélyesebbek. Az utóbbi (hagyjuk a film értékelését, figyeljünk csak az ötletre) szintén keveredik a PC játékokkal, valósággá váltak az akadályok, a sebesség és főleg: maga a küzdelem – ha game over, azt szó szerint kell venni, s a játékban, ha valaki nyer, nem azt jelenti, hogy kiszáll. Kilépni csak az „Esc”-el lehet.

De ne felejtsük el a biztonság nagyobb növekedését sem (nem a bundabotrányokra utalok, bár kétség kívül azok dolgát is megnehezítik, de soha nem fog eltűnni – ez az emberi természet). Az autóversenyeknél a légzsák korunk egyik biztonsági eszköze, de a motorversenyzőknek erre nincs lehetőség. Ezért ők „esni” tudnak, ill. védőruhájuk egyre nagyobb biztonságot ad, ez a légzsák-ruha: amikor a vezető lerepül a motorról, a ruha azonnal megnöveli a ruhákba beépített légzsákokat (ez már nem újdonság, l. D-Air kabát a Dainese cég gyártmányát).

Vannak persze nyugodtabb sportok, mint a sakk. Nagyon sok helyen a bábuk 3 dimenziós vagy hologramos, mozgó alakokként jelennek meg. L. a Star Trekben, vagy a Star Wars IV-ben. S persze vannak olyan írások, ahol a sport egyéb tényezője válik dominánssá, pl. Lethem írása, a Vanilla Dunk, ahol a kosárlabda játékosainak magatartása, személyiségének változása (olykor torzulása) érdekes.

Sajnos lejárt a reggeli idő, szóval ennyi. Úgy látszik a jövő sportjaiban nem csak a tökéletesedés, technikai fejlődés és valósághűség fog megnőni, hanem a nyerni akarás, a győzelem (lehet hogy) „véres íze”. A súlytalanság, a csökkentett gravitáció is talán távlatokat nyithat a sportban… (l. itt, meg itt)

A Galaktika decemberi számában Kuczka Péterre emlékezhetünk meg. 1923-ban született, s immáron tíz éve hunyt el (holnap lesz a kerek évforduló). A magazinban Szentmihályi Szabó Péter és S. Sárdi Margit emlékezik róla, ill. Csordás Attila készített interjút Kuczka Péter unokájával, továbbá két rövidke írás olvasható tőle.
„Ő maga alig alkotott SF műveket,; az ő alkotása a magyar SF fölvirágzása volt.” (Galaktika 237, Kuczka Péter, A magyar sci-fi atya, S. Sárdi Margit)
„Nézzük csak, hogy a hősök, a hozzánk annyira hasonló és tőlünk mégis annyira különböző hősök hogyan oldják meg a mi gondjainkat, hogyan válaszolnak a mi kérdéseinkre.
Higgyük el: a science fiction azt akarja bizonyítani – és jó alkotásokkal bizonyítja is –, hogy vannak értelmes élőlények a világban, és ezek az értelmes élőlények mi vagyunk.” (Galaktika 2, Kozmikus találkozások)
A sci-fi szemében „egy irodalmi és művészeti szemlélet, amelyet szenvedélyes érdeklődés, sok tudás és ismeret, rengeteg ráfordított energia és idő vesz körül, s amely századunk kultúrájának egyik megkerülhetetlen jelensége, most ismeri fel, hogy örököse az emberiség nagy hagyományainak, és hordozója az emberi reménynek…” (Galaktika 2, EUROCON 1.)

Író, fordító, szerkesztő, irodalmár. A haza (igényes) sci-fi irodalom megjelenését köszönhetjük neki, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat és a Galaktika született meg általa. Részletes(ebb)en az Enciklopédia Galaktikán és a MEK-en.

A Wireden olvasható, hogy játékot fejlesztenek az Avatar c. filmből. Persze nem meglepő, a trailerek alapján is egy elképesztően gazdag világra számíthat a néző, mely jogosan alapoz meg más szórakoztató műfajt. Akció-szerepjáték ez, mely Pandorán játszódik, amit (főleg) a Navikok népesítenek be. A bolygón kitört a harc az RDA (az erőforrásokat kutató idegen társaság) és az „őslakosok” közt.

Ez az, amit Yannis Mallat három évvel ezelőtt még „meghatározó pillanatnak” nevezett. Az Ubisoft játékfejlesztő osztály vezérigazgatója Montrealban, Mallat fejéből pattant ki, hogy a film alapján játékot készítsenek. Szerinte az Avatar igazi sztárja és főhőse nem is Jake Sully, hanem Pandora – a világ, melyet Cameron megalkotott. Pandora pedig bajban van.

Elolvasom »

A héten Lovas Lajost kértem meg, hogy meséljen a munkájáról, írásról és szerkesztésről, hogy hogyan került mihozzánk. Hihetetlen gyorsan válaszolt, ezért is köszönet, és íme a vallomás… (no nem vallatás)

Tizenhat évesen írtam az első novelláimat. Az egyiket úgy tíz éve megtaláltam. Az Álom címet adtam neki, és egy álom volt az a maga teljességében. Szürreális élmény volt elolvasni. Ekkoriban találkoztam először az SF-el is. A padtársam mondta ki a bűvös szót, hogy Galaktika, úgyhogy megvettem az aktuális számot, a 45-öst. Most persze utána kéne néznem, hogy ez ’82-ben volt-e vagy ’83-ban, szóval akkor volt:)
Ezek után lelkes SF olvasóvá váltam. Clark, Asimov, Lem, Sheckley és persze Zsoldos Péter és Lőrincz L. László. Zsoldostól először a Feladatot olvastam el, Lőrincz L-től a Nagy kupola szégyenét. Ebből talán látszik, hogy „portfóliómat” egy általam ismeretlen szellemi műhely alakította: a Galaktika, na meg a személyes érdeklődésem a jövő iránt. Már ekkor is észleltem, hogy kétféle ember létezik. Az egyik szereti, a másik utálja a sci-fit. Az utóbbiakat máig nem értem:)
Szóval időközben az ELTE tanárképzőn elvégeztem a magyar-könyvtár szakot, és néhány tízezer oldal egyéb irodalmat is kénytelen voltam elolvasni, ugyanakkor rájöttem, hogy a világirodalom gyöngyszemeinek tetemes része SF, hogy csak egy korai példát mondjak: Arisztophanész: Békák. Csak éppen a sci-fitől, azaz a jövőtől rettegő népesség ezt nem meri elismerni.
Utóbb szintén az ELTE-n szociológusi diplomát szereztem, ennek legfőbb következménye (remélem egykori tanáraim megbocsátják) az lett, hogy érdeklődésem azon SF témák felé fordult, amelyek emberek nagy sokaságával foglalkoznak.
Közben persze írtam néhány novellát. Ezek közül kettőt említenék meg. A Lyukasórában megjelent Kalandregényt, amelyben kipróbáltam, hogy egy szürreális valóságban játszódó regényt hogyan lehet tizenhárom oldalba belesűríteni. Mivel egy barátom azt mondta erre, hogy inkább írjak rezüméket, megszületett a Lappangó remekművek sorozat, amelyben létező és nem létező szerzők, de mindenképpen nem létező műveit recenzáltam.
Közben a Literátorban megjelent Bolondulásig című novellám, amelynek főhőse barátom és egykori kollégám, a Magyar Szemle szerkesztője, aki az írásban megbolondul, és leitatja a nyomdába szánt filmekkel teli borítékot majd táncra perdül vele a kocsmában.

Elolvasom »

Az Abarat könyvek merőben eltérnek eddigi írásaidtól. Mi késztetett arra, hogy erre az útra lépj rá, mi ihletett?
Gyerekként nagyon sok fantasyt olvastam – bár így visszagondolva akkor még nem fantasynak hívták – CS Lewis Narnia Krónikáit, JRR Tolkien A gyűrűk urát, és még sok más hasonlót: Kenneth Graham, JM Barry, Lewis Carroll is ide tartoznak. Mindenképpen megemlítendő egy sokkal korábban élt „fantaszta”, William Blake is, aki egyszer azt mondta, hogy „az ember saját törvényeinek rabszolgája, vagy egy másik emberé”. Azt hiszem ezek az írók megalkották saját törvényeiket, egy olyan új, alternatív világot, ahol mások a szabályok, az őrület, a csoda, a bizarr dolgok világa ez. Mindig is szerettem volna úgy és olyan világot teremteni, mint Lewisé vagy Tolkiené a fiatalabb közönség számára.

A történet vagy a képzelet, a művészi képek álltak össze előbb?
A „művészet”. Ahogy Michael Crichton írta a Jurassic Parkban, hogy az élet mindig megtalálja a maga útját, úgy az álmok, a képzelet is. Mielőtt irodalmi formát öltött volna, a tudatom legmélyéről először olajfestményen tárult fel ez a világ. Már a festés elején megmutatkozott, hogy egy különleges képpel lesz dolgom, olyannal, ami eddig még egyik festményemhez sem volt hasonlítható. Csak lassan fogtam fel – lassan is haladtam vele –, hogy egy egész, különálló világ lesz belőle.
A kép két évvel az előtt készült, mielőtt komolyan elgondolkoztam volna egy összefüggő (irodalmi) történeten. Még főhős, főhősnő sem volt. Egyszerűen csak festettem, s nem hagytam figyelmen kívül Paul Klee-t, aki egyszer azt mondta „a rajzolás a vonalak sétáltatása”, nem én kerülök a vászonra, hanem a gondolataim az ecseten és a színeken keresztül, egyikből születi a másik.

Abaraton van kedvenc szigete?
Két kedvenc szigetem is van. Az egyik Odom's Spire, a 25. órában álló sziget - mintegy az időn kívüli hely. Ez mindennek a mozgatórúgója. Az ember találkozhat önmagával, gyerekként, idősként, másik nem képében. A mágia és az átalakulás helye ez. A másik az az Éjfél, vagy Gorgosszium, Kremátor Kristóf "otthona". A gonosz sötét világa ez, ahol minden halloweeni szörnyűség létezik. Olyan hely ez, mely kedvenc (a középkorban élő festők, főleg Heironymus Bosch) festőimnek képeihez hasonlatos.

Forrás

Azt hiszem utoljára, de tényleg utoljára a 2012-ről, ezúttal a könyvről. Kicsit halogattam, hogy erről a könyvről írjak, mert vártam, hogy egyértelmű lesz a könyvről alkotott kép - hiába: még mindig vegyes „érzésekkel gondolok” a történetre.

Az egyértelmű, hogy 2012-ben vagyunk, a maják szerinti megjósolt világ végén – ahonnan egy új kor kezdődik – bővebben. Az első jó pár fejezet izgalmasan indul, még nincsenek megtestesülve az idegen lények, emberek jellemét kapjuk, jól megrajzolt karaktereket és helyzeteiket: fordulatos és az a fajta izgalom és félelem vegyül az olvasóba, amelynek hatására egyszerre borzong és vonzódik hozzá.
A horror félelem és vágy esete, amikor elutasítjuk a látottakat, olvasottakat, mégsem akarunk lemaradni róla, s ehhez külön kuriózum, hogy a földi párhuzamos világok között is van egy ilyen kölcsönhatás, Wylie Dale egyholdas „érintetlen” világa és Martin Winters földönkívüli támadással sújtott kétholdas léte között. Ez a kép a képben különösen megtetszett, s a hollywoodi filmekre, sorozatokra jellemző „fejezet végén félbe hagyom a tetőponton a részt” sem hagyja, hogy letegyem a könyvet (talán ezért is olvastam végig). Illetve rájátszik erre azaz erős képiség és érzések leírása, ami a szeretteink elvesztésével kapcsolatos. Vannak főhősök, a helyzetükbe bele tudjuk élni magunkat, olyan helyzetek ezek, melyeknek alapjai minden drámának, horrornak vagy akárcsak rossz álmainknak.

Szóval dicsértetik az írói bravúr feltünedezése, az első fejezetekből adódó félelem, illetve külön tetszett (ez már kinek-kinek egyéni ízlése) az, amit az alcím is sejtet. Na nem a háború, hanem a lélekről írtak. Megvilágító, ahogy napjainkra is jellemző hitetlenségéről ír, a materialista anyagszemléletű és test központú, pillanatnak élő világról. A halál utáni emberből megmaradó energia az, ami itt a lélek. „Egész egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy a halál után a testben beálló változások plazmává váló elektronmezőt hozhatnak létre, tudatos, az emlékeivel tisztában lévő plazmát (…) Ezért volt Martinék világa is védtelen…” (Juhász Viktor fordítása, 287. oldal)

Olyan lehetőségről ír tényként, melyben az emberek egy része kételkedik, vagy hisz, az most mindegy, mert egy csepp vallásos vonulat sem csepegett bele, letudta egy általános, lelket elfogadó igazsággal, amiből minden  hívő olvassa ki a saját vallását. Ezt hibának tartom (lehet, hogy ez egyéni perverzió), hiszen a fejezetek elején rendszeresen szerepelnek bibliai idézetek. Ugye az író csak szereplőin keresztül szólal meg (olykor duplán), de ebből a szempontból elég furcsa, hogy Martin, a nagy tudású, „elmélkedik” az aztékokon, majákon, egyiptomiakon, a lelkeken, de vallásról egy szó sincs, mintha a Biblia csak egyfajta misztikus támasz lenne, míg a lelkekről komoly elképzelések és gondolatok vannak. Talán így akart mindenkihez szólni az író, a lelkeket az olvasók többsége könnyebben elfogadja – vallások nélkül –, mint a szeráfokat, így fokozódik le ez csupán egy „síkká”.

A történet végig eseménydús marad, mint említettem tele fordulatokkal, mégis éreztem egy törést, amikor már kezdett sok lenni, és onnantól kezdve megjelent „elmém gúnyos kommentárja” (Németh L. szóhasználata). Nem is egy törés ez, azt hiszem Samson alakjával vonható párhuzamba ez a fordulat. Amikor egyre világosabban testesültek meg az idegenek, ahogy Samson egyre tisztábban tisztelgett az olvasó előtt, úgy kezdtem elveszíteni az érdeklődésemnek azt a részét, ami azért olvastat velem egy könyvet, mert „valami megfogott benne, amiről még-még olvasni, tudni akarok”. Az érdeklődés többi része továbbra is fennmaradt, s ez a szegmense majd csak a könyv végén tér vissza pár oldalra.

A történet hangulata egyébként az elejétől kezdve zuhan, ahogy a dátumos fejezetek visszaszámlálnak egyre izgalmasabb és pörgősebb eseményeket kapunk, de a reményvesztettség, a hangulat ezzel párhuzamosan zuhan. Ez nem hullámzik, a hirtelen fordulatok csupán időhúzások, de nem adják vissza a reményt, csak a cselekményben megbújó meglepetések, a képiség az, ami lendít a dolgokon egyet-egyet – olykor elég idétlenül. Erre ott van például Wiley kiléte, vagy még jobb példa a feleségének kiléte. Az elejére jellemző érzelmi szorongás és izgalom, a gondolati érdekességek a történet „második” részében – a fordulatok túlzásbavitelével kezdődően – háttérbe szorulnak, hogy a végén csak töredékében térjenek vissza. Összességében… még nincs összessége, azt hiszem nem is fogok dűlőre jutni a könyvvel. A filmet nem említem (a látványosságon kívül pozitív vonulata nincs), jó párszor – elégszer – volt már róla szó. Olvasás közben lehet félni – ahogy ezt már többektől is hallottam, szorongani, elgondolkodni és felháborodni, ezért nevetni is. Kinek melyik érzése kifinomultabb…

Talán ez lesz a következő olyan technológiai kütyü, amit előbb-utóbb ki kell cserélni az otthonokban (pénztárcától függően, hogy mikor): nagyobb interaktivitás, felbontás, valósághűség.

„A felbontás 2880 × 900 képpontnyi, a hátulról vetítős DLP-technológiának köszönhetően pedig a válaszidő igazán impozáns, alig 0,2 ms. A készüléket készítő Alienware már tavaly se rejtette véka alá, becélzott vásárlói rétege a tehetős, játékos kedvű felhasználók, azonban az Ostendo személyében megjelent a konkurencia. Az Ostendo ugyanis továbbgondolta az ötletet és a csapat nem egy, hanem egyszerre három 2880 × 900 felbontású CRVD monitort állított hadrendbe, így a felhasználó 8640x900 képpontnyi adatot dolgozhat fel egyszerre. A technológiai megvalósítás itt is DLP-technológia, a készülékért pedig "mindössze" 6500 dollárt, azaz közel 1,2 millió FT-ot kell leperkálnunk.”